|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 7 találat | lapozás: 1-7 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Hudy Árpád 2001. december 15.A Nyugati Jelen aradi magyar napilap novembertől irodalmi melléklettel bővült. Alapította Böszörményi Zoltán, szerkeszti Hudy Árpád Münchenből, aradi munkatársa Irházi János, Kolozsvárról Karácsonyi Zsolt. A szerkesztők szándéka: "átfogó irodalmi körképet vázolni a magyarlakta európai régiók műhelyeiről, s a horizontunkat későbbi lapszámainkban a tengeren túli magyarok műveire, alkotásaira is szeretnénk kiterjeszteni." A melléklet nyolc újságoldal terjedelmű, összehajtott, mint a Népújság melléklete, a Múzsa. Az első szám hozta Kányádi Sándor Bajor Andor kései elsiratása című versét, Bartha Réka a kortárs drámairodalom brassói fesztiváljáról tudósított, Karácsonyi Zsolt a kolozsvári színház Fordítások című előadásáról írt. Hudy Árpád a müncheni bajor-magyar hungarológiai műhelyt ismertette és bemutatta ügyvezető igazgatóját, az 1960-ban Kolozsvárott született dr. K. Lengyel Zsoltot, aki nagydoktori címét 1992-ben a korai transzszilvanizmus eredetéről és formáiról írott disszertációjával szerezte meg. /B. D.: Irodalmi Jelen. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 15./2010. december 11.Czuczor Gergely–Fogarasi János emlékkonferencia„A magyar nyelv természeti rendje” Még nem nevezhető áttörésnek, de újabb kori szellemi életünk, ezen belül a magyar nyelvtudomány közel másfélszáz éves jégpáncélja tört meg a kiemelkedő eseményhez méltó helyszínen, a budai vár egyik patinás palotájában 2010. december 6-án. A Magyar Köztársaság elnöke, Schmitt Pál volt a fővédnöke annak az egész napos előadássorozatnak, amelyre a Magyar Kultúra Alapítvány budai székházában, a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében került sor, otthont adva a Czakó Gábor nevével fémjelzett Diófa-kör kezdeményezésének. E szellemi műhely író, természettudós, zenész és (nem utolsósorban) nyelvész tagjai, valamint a hozzájuk csatlakozott előadók ezúttal nyilvánosan, a hétköznapi időpont ellenére közel száz érdeklődő előtt fejthették ki évek óta érlelődő gondolataikat a magyar tudományosság egyik legmonumentálisabb, ám oly mostoha sorsú alkotásáról. A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben bízta meg véglegesen Czuczor Gergely (1800–66) bencés szerzetest, költőt és nyelvészt, az Akadémia tagját a szótár elkészítésével, Fogarasi János (1801–78) kúriai bírót és nyelvészt pedig e munka felügyeletével. Tevékenységüket nemcsak az elkövetkező évek politikai és háborús eseményei nehezítették, hanem az a drámai irányváltás is, amely a szabadságharc leverését követően az Akadémia berkeiben egyre inkább végbement. A Nagyszótár javításokat tartalmazó pótkötete, a Toldalék, már meg sem jelenhetett. Fogarasi János, aki munkatársa halála után egyedül folytatta és fejezte be a nagy művet, ezt írta annak utószavában: „Czuczor és én a külföld előtt, az »Allgemeine Deutsche Encyclopaedie« czimü munkában bevádoltattunk, hogy a történelmi hasonlító nyelvbuvárlat ellenségei vagyunk. Aki a czikket közölte, nem tudá, mi volt vitatkozásunk tárgya. Valamint minden félszegség vagy egyoldaluság, úgy az ellen is, hogy egyedül csak a rokon nyelvekben s itt is csak némelyekben keresendő az üdvösség, azon elvekkel összhangban, melyeket föntebb kifejték, felszólaltunk; felszólaltunk volt pedig ismételve mindaddig, míg a tárgyilagosság teréről le nem szoríttatánk. De hogy ellenségei voltunk volna a történelmi hasonlító nyelvbuvárlatnak, azt munkálatunk csaknem mindenik lapja megczáfolja.” A konferencia első sorban tisztelegni kívánt a két tizenkilencedik századi tudós előtt, akiknek teljesítménye már csak mennyiségi szempontból is rendkívüli, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Czuczor Gergely forradalmi tevékenysége miatt két évig várfogságban, vasra verve végezte munkáját. De azt a szándékukat sem titkolták a megemlékezők, hogy méltatni, újraértékelni szeretnék az 1862 és 74 között hat kötetben megjelent (és mindmáig egyetlen befejezett!) Nagyszótárunkat, – az addigi és korabeli magyar nyelv e kincsesbányáját, – valamint szerzőinek a nemzetközi összehasonlítást kiálló, sőt, azt nem egyszer úttörő módon meghaladó nyelvészeti szemléletét és módszereit. E törekvés jogosultságát huszadik századi és jelenkori kutatások és vizsgálatok eredményei igazolják. Az előadásokat Fekete György professor emeritus, a Magyar Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke nyitotta meg, aki Makovecz Imrével, az intézmény örökös elnökével együtt az emlékkonferencia védnöke volt. Majd kivétel nélkül rendkívül tartalmas, színvonalas expozék következtek, amelyek korántsem pusztán a szűkebb szakmabeliek érdeklődésére tarthattak számot. Igencsak ritkán fordul ez elő egy reggeltől estig tartó, tizenhat előadót felvonultató rendezvényen. Békés Vera filozófus, tudományos főmunkatárs a tudományfilozófia szemszögéből vizsgálta a Nagyszótár körüli kortárs vitákat, majd Bence Lóránt nyelvész, egyetemi tanár tartott remekbe szabott kiselőadást a tudás dinamikájáról. Az ugyancsak nyelvész és egyetemi tanár Balázs Géza azt elemezte, hogyan szakadt meg a Nagyszótár hagyománya a későbbi magyar nyelvtudományban. A kávészünet után élvezhette a hallgatóság Czakó Gábor eszmefuttatását észjárásunk és a magyar gyökrend összefüggéseiről, azt követően pedig Horváth Katalin nyelvész olvasta fel a távol lévő Németh Renáta értekezését a romantikus nyelvelmélet gyökfogalmáról. Győri-Nagy Sándor nyelvész és kultúrökológus a hang és az érzet, valamint a gyök és a képzet viszonyát fejtette ki szemléletesen. A délelőtti programot Horváth Katalin saját előadása zárta, a Nagyszótár szócsalád-elméletének ismertetésével. A délutáni program nyitányaként Pusztay János nyelvész, egyetemi tanár adta elő eredeti álláspontját a finnugor etimologizálási gyakorlatról, utána Pomozi Péter nyelvész, egyetemi docens beszélt a szabályos hangmegfelelés „dicsőségéről és viszonylagosságáról”. Oláh Annamária fizikus, Bolyai-kutató érdekfeszítő előadásából kiderült, hogy a „semmiből egy új világot teremtő” matematikai géniusz a nyelvi gyökökkel is behatóan foglalkozott. Kiss Gábor Lőrincze Lajos díjas nyelvész, a magyar egynyelvű szótárak kiadása terén élenjáró Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője a Czuczor–Fogarasi Szótárnak a magyar szótárirodalomban elfoglalt helyét méltatta, kitérve e szakterület óriási, belátható időn belül aligha leróható tartozásaira is. A kávészünet utáni előadások bizonysága szerint a Nagyszótár nem csupán a nyelvészeket foglalkoztatja. Juhász Zoltán kutatómérnök és népzenész ízelítőt adott abból, hogyan lehet gépi adatbányászat segítségével kutatni a szócikkek anyagát. Alexa Károly irodalomtörténész arra hívta fel a figyelmet, hogy egy szótár – így a Czuczor–Fogarasi is – regényként is olvasható. Ő egyébként az Életünk főszerkesztőjeként bejelentette, hogy az emlékkonferencia anyaga ebben a szombathelyi folyóiratban fog megjelenni jövő év januárjában. Molnár Zsolt és Czeglédi Cecília tanításfejlesztők beszámoltak az általuk kifejlesztett és sikerrel alkalmazott gyökrendi oktatásról. (A pedagógus házaspár erről szóló értékes könyve tavaly jelent meg a Püski Kiadónál, az Amszterdami Egyetemen tanító Marácz László nyelvész előszavával és külön tanulmányával.) Bérczi Szaniszló csillagász, egyetemi docens pedig a gyökök kapcsán a nyelv születésének rejtelmeibe engedett bepillantást, tudományos szabatossággal és mégis művészi érzékletességgel. Stílusos befejezése volt az estnek Móser Zoltán tanár és fotóművész lendületes előadása Czuczor Gergely népdallá vált költeményeiről. A népies költő egy vonatkozásban túlszárnyalta híresebb kortársát, Petőfit: jóval több (mintegy hetven) olyan verset írt, amelyeket már életében a nép ajkáról hallott viszont. Közülük néhány meg is szólalt Szikora Réka csodálatos énekhangján. A miniatűr művészi programot az előadóként már bemutatkozott Juhász Zoltán furulyajátéka színesítette. Túlzás nélkül állítható, hogy a remekül összeállított és megszervezett emlékkonferencia teljes sikerrel járt. A különböző tudományágak és művészetek képviselőinek eszmecseréjén túl főleg a két-három nemzedéket és markánsan eltérő irányokat képviselő nyelvészek józan és nyitott párbeszéde jogosít fel derűlátásra a jövőt illetően. Reményt ad ugyanis arra, hogy a várbeli emléknapon felidézett két nagy ember és tudós példás élete és felbecsülhetetlen életműve, ha megkésve is, de elfoglalja végre méltó helyét utódaik köztudatában és a magyar tudományosságban. Hudy Árpád, Nyugati Jelen (Arad) 2011. szeptember 23.Irodalmi Jelen-évforduló a FészekbenTíz év múlt – tíz év Jelen A főszerkesztői ígéret nem szállt el a semmibe: az ötéves születésnapon Böszörményi Zoltán azzal búcsúzott: a tizediken újra együtt, itt. És így lett. A Fészek Művészklub színházterme egykori és jelenlegi szerzőkkel, munkatársakkal, barátokkal telt meg. Az Irodalmi Jelen egy napilap, a Nyugati Jelen „fiatalabb testvéreként” született tíz évvel ezelőtt, s a kezdeti szakaszban Hudy Árpádot, a folyóirat jelenlegi olvasószerkesztőjét kérte meg Böszörményi Zoltán a lap ügyeinek dirigálására, mielőtt ő maga vette át ezt a feladatkört – emlékezett vissza a főszerkesztő köszöntőjében az első lépésekre, de a múltra, az elődökre is. „Irodalomtörténetünk során két alkalommal indult irodalmi lap Aradon. Ez a múlt században, a két világháború között történt. Az első a Franyó Zoltán szerkesztésében 1924-ben megjelent havilap, a Genius, majd utóda, az 1925-ben három alkalommal kiadott Új Genius. Ezt követte a Szántó György szerkesztette Periszkop, mely 1925-ben négy, 1926-ban pedig egyetlen számot élt meg. Időben, legalábbis,az Irodalmi Jelen minden eddigi statisztikát megdöntött. Az eljövendő generációk majd megállapítják, volt-e, s ha igen, milyen szerepe a magyar irodalomban.” A tízéves születésnap fordulópontot is hozott a folyóirat életében: online változata mellett újra megjelenik nyomtatásban is: a szeptemberi lapszámot a meghívottak magukhoz is vehették a Fészek Művészklubba érkezve. Miután megköszönte minden volt és jelenlegi munkatársnak a közreműködést, Böszörményi Zoltán egy tréfás, közismert anekdotával írta le a magyar irodalom jelenlegi helyzetét, amelyben a folyóirat-szerkesztés, az irodalom maga az abszurdum: kicsit olyan, mint amikor a bolond úgy jut az orvosa által elé tett feladvány végeredményére, hogy kivonja egymásból a másik két bolond eredményét: a 27-ből a csütörtököt, s lesz belőle kilenc. A kortárs magyar irodalomban „(…) nem történik semmi. Azaz mégis történik. Csend van. Vihar előtti csend” – összegezte keményen, mégis humorral a főszerkesztő, de hogy mindjárt cáfolata is szülessen a szavainak, a színpad a verseké és a prózáé lett, ahol az elhangzó szövegek meg is történtek – a Radikális Szabadidőszínház előadásában. A műveket Boldog Zoltán, Weiner Sennyey Tibor, valamint a színtársulat rendezője, Formanek Csaba válogatta az elmúlt évek során az Irodalmi Jelenben megjelent versekből és prózákból. A társulat néhány tagja már ismerős lehetett korábbról, A nagy eretnek című kötet bemutatójáról; az akkori „kamarazenakar” azonban most kibővült, és „szimfonikus” hangzásban szólaltatta meg a költők-írók műveit. Formanekék előadásai valóban zenei hatásúak: hol valós hangszeres támogatással csendülnek fel a művek, hol az ének és a próza közös mezsgyéjén játszva nyúlnak vissza a líra ősi hangzásának gyökereihez, és alkotnak a hangokból versengő-harmonizáló-felelgető „szókórust”. Az életre keltett művek között volt monológszerű életkép (Boldog Zoltán: Balsors, ahogy szirmot tép), zenében újjászülető líra (Jónás Tamás: Vendetta), katartikus pillanat (Faludy György: Fehér egerek), kacagtatóan dramatizált vallomás (Jász Attila: Tíz tétova tanács egy Szerkesztőtől), klasszikussá lett kortárs (Kányádi Sándor: Fekete-piros Havas Judit előadóművész tolmácsolásában), vagy élő versfolyó (Tóth Krisztina: Hangok folyója). És megszólaltak még Böszörményi Zoltán, Jancsó Noémi, Papp Attila Zsolt, Szálinger Balázs, Tóth Erzsébet, Vasadi Péter, Weiner Sennyey Tibor, Zalán Tibor sorai – a megszokotthoz képest radikálisan másként, a Radikálisoktól. Az étteremben két meglepetés is hozzájárult a születésnap fénypontjához: Csernik Szende mesemondó Sepsiszentgyörgyről védjeggyé lett kalapjában, bábokkal, jelmezekkel, s nem utolsó sorban végtelen kásahegy-imitációval felszerelkezve szórakoztatta az egybegyűlteket, akiket „be is fogott” egy kis szereplésre (bár ebben inkább a jelenlévő hivatásos színészek voltak aktívabbak). Szende hangja korántsem szende: mikrofon nélkül is vígan bekiabálta az egész termet, és nem feledkezett el mesemondó kolléganőjének, Hargitai Ildikónak a megemlítéséről sem, aki csak azért nem szórakoztatta pajzán meséivel a közönséget, mert azt legfeljebb éjjel 11 után tehette volna. Mint a rövid szünetben elmesélték, Csernik Szendére még a Művészetek Völgyében bukkant rá Boldog Zoltán, s a közös pálinkázásuknak köszönhettük, hogy Szende immár vendég lehetett a születésnapon. Hasonló, szintén Völgy-béli szerencsés találkozás eredménye volt a MeloDisztik együttes koncertje is az ünnepség záróakkordjaként: Szabó Krisztina és Turchányi Dániel duója francia és magyar sanzonokkal adta meg a hangulatot az asztalok körüli beszélgetéshez. Az előtérben szivar- és cigarettafüst illata keveredett, az étteremben vörösbor mellett folyt a szó, a háttérben Edit Piaf-dalok szóltak, az Irodalmi Jelen pedig elmúlt tízéves, végleg átlépve nem csak az irodalmi, de az emberi lépték szerinti zsenge kort is, egy még érettebb, felnőttebb évtizedet kezdve meg. Laik Eszter. Nyugati Jelen (Arad) 2016. március 2.Ficzay Dénes emlékéreMennyei séta a Tanár úrral Az örök Arad ódon épületei régi fényükben pompáznak a soha ki nem hunyó, szikrázó napsütésben. Szürke öltönyös, mackójárású férfi sétálgat hátratett kezekkel a százados utcákon. A Tanár úr – mert ő az, ki más lenne – megáll egy-egy ház előtt, elmereng a díszes építmény vagy szerény hajlék egykori lakóinak történetén. Csupa meghitt ismerős. Már nem kell elsárgult fóliánsok halvány, holt betűiből életre keltenie őket homályos könyvtárszobák súlyos csöndjében, magányos éjszakák sápadt lámpafényében. Most mind vele vannak az állóvízzé sűrűsödött időben. Hallgatja a középkori koldusok tolvajnyelvét, társalog a francia forradalmi eszmékért rajongó kisvárosi polgárokkal és vidékről felköltözött, tollforgató nemesifjakkal, sorra látogatja több földi emberöltő legendás szerkesztőségeit, szemtől szemben látja a Maros-parti városban valaha megfordult magyar és külföldi hírességeket, akiket oly sokszor, oly lelkesen idézett meg. A Tanár úr aztán beballag égi másába ama földi Iskolának, amelynek maga is diákja volt, hogy majd a kolozsvári egyetemről hazatérve harminchét éven át naphosszat és gyakran esténként is ott üldögéljen törzshelyén a tanári patkóasztalánál meg a kopottas osztálytermek katedrái mögött, vagy rója a tintafoltos, összefarigcsált padok sorközeit. Szerettük őt, és büszkék voltunk, hogy nemcsak Arad, hanem az egész ország – vagyis a romániai magyarság – egyik leghíresebb középiskolai magyartanárának diákjai lehetünk. Még a leggyengébb, az irodalom iránt kevésbé érdeklődő tanulók sem rettegtek óráin, amelyek mindig felüdülést jelentettek a kemény tantárgyakkal és szigorú tanárokkal való napi birkózásban. Ő csillogó szellemével, természetes tekintélyével fegyelmezte a „bilincses iskola” szorításában vergődő, nyughatatlan kamaszhadat, s ha mindez mégsem volt elég néhanap, legfőbb büntetésként maró gúnnyal utasította rendre a renitenseket. Bölcs volt és jóságos. Nem szigorúan tanított, nem is a tantervek aprólékos, száraz menetrendje szerint. Meseórákat tartott letűnt korok és rég elköltözött emberek valós történeteiről. Visszavarázsolt bennünket, ébredező értelmű serdülőket világunk, nemzetünk és legszűkebb pátriánk múltjába. Az emlékezet szentélyébe, ahol a legszívesebben időzött. Mennyire szerette a várost, amelyben születnie, élnie és meghalnia adatott! Kora ifjúságától szenvedélyesen kutatta Arad múltjának minden fellelhető morzsáját, hogy az apró, színes darabokból kirakja majd e jeles alföldi helység történelmi, mindenekelőtt magyar irodalomtörténeti mozaikképét. Élete megálmodott főműve, az évtizedeken át hangyaszorgalommal összehordott adatok szintézise azonban nem készült el – nem is készülhetett el abban az ellenséges rendőrvilágban, amely a hitbuzgó marxizmus hiányát talán még elnézte volna a polgári humanizmust megtestesítő Tanár úrnak, Arad magyar örökségének ápolását, népszerűsítését viszont államellenes cselekményként üldözte. Földi „őrangyalai” – akik közül azóta bizonyára többen is egy emelettel lejjebb költöztek, valamely transzcendens alagsor ki tudja hányadik bugyrába – színleg sikeres munkát végeztek tehát. Mégis hiába dolgoztak, mert papírok ellen hadakozhattak ugyan, könyvek születését megakadályozhatták vagy késleltethették legalábbis, de a Tanár úr eleven szavainak okos és meleg tanítása több nemzedéknyi diák fejében, „ifjú szívekben” élt és él tovább. Bennünk, akik a múlt század derekán születtünk Aradon, alapvetően az a kép él kedves városunkról, amelyet a Tanár úr rajzolt meg róla. Ezt adjuk tovább szóban és írásban utódainknak, ezt próbáljuk megmutatni másoknak, ha a jól ismert utcákon és tereken kalauzoljuk vendégeinket vagy idegenben mesélünk szülőhelyünkről. Arad neve a Vértanúk Városaként égett bele a magyar köztudatba, de ezen túl még a művelt partiumiak, erdélyiek és anyaországiak sem igen tudják, hogy például Déryné, Bolyai János, Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Eötvös Lóránd, Munkácsy Mihály vagy akár csak irodalmunk legnagyobbjainál maradva Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre, Gárdonyi Géza élete és pályája sok izgalmas szállal kapcsolódik a régi Magyarország e jelentős vidéki központjához. Mindennek már a közel száz esztendeje született Tanár úr is csak késő alkonyi visszfényét láthatta. Majd még sötétebb lett, s ő azon kevesekhez tartozott, akik lámpással merészeltek járkálni, hogy másoknak is világítsanak az előírt feketeségben. És harmincnál is több éve immár, hogy az Ybl Miklós tervezte, robusztus víztorony szomszédságából egy igazabb világba költözött. Az örök Arad napfényes utcáit rója elgondolkodva a Tanár úr. S időnként – ahogyan odalenn tette – a túloldalról magához int, közös sétára invitál valakit a sok egykori kedves tanítvány közül, akik egyre számosabban követik. Hudy Árpád. Nyugati Jelen (Arad) 2016. augusztus 26.Augusztusi SzövétnekSzínes, izgalmas, értékes élményt nyújt Megjelent a Szövétnek augusztusi száma. Az uborkaszezon végére, amely itt, Aradon immár csemegeuborka-szezonnak nevezhető. Annyi magyar vonatkozású kulturális eseményt rendeztek, annyi említést érdemlő program várta az érdeklődőket, hogy a szerkesztőnek eszébe jut, vajon mi az, ami kimAradt, amiről mindenképpen szólni kellett volna a – sajnos – csak kéthavonta megjelenő kulturális szemlében. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a lap szerzői között több új név villant fel. Ennek egyik fő „okozója” a tősgyökeres Aradinak tekinthető, jelenleg Kölnben élő fogorvos, Kövér Péter és odaadó neje, Andrea, akik meginvitáltak nemrég felújított soborsini házukba tíz irodalomhoz közelálló, ismert személyt, hogy egy hétvégén asztal köré üljenek, és elbeszélgessenek sok mindenről, és hagyományt teremtsenek. „Soborsini repkény” – ezt a nevet kapta a rendezvény. A házigazda megkérte a résztvevőket, hogy küldjenek egy-egy írást a Szövétnek részére. Ezzel emeljék a lap színvonalát. A Soborsinban megjelenők írásainak sorát a vajdasági Verbász szülötte, ismert újvidéki prózaíró és szerkesztő, Bordás Győző nyitja Irodalmi majális kastélytőben című beszámolójával. Hudy Árpád, régi Aradi ismerősünk, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője Nemzeti italainkról közöl szellemes eszmefuttatást. Soborsini röpkény – Kéz kezet fog című, keserű érzelmekkel telített írásában lapunk állandó munkatársa, Sarusi Mihály eleveníti fel az irodalmi majálison megélt élményeit. A meghívottak között ott volt Soborsinban a Szövétnek „nagy öregje”, első szerkesztője, Réhon József is. A lap Memoár rovatába került visszaemlékezése, Soborsini repkény, figyelemre méltó, mint általában az ő sorai. Tudományos igényességgel szól az olvasókhoz a Történelem rovatban Vekov Károly, nyugalmazott egyetemi tanár Soborsin című tanulmányában. A Humor rovat, nem feltétlenül kacagtató, annál inkább elgondolkodásra késztető, briliáns humortól átitatott darabjait szintén a soborsini majálison résztvevő szerzők „követték el”. Kövér Péter Az aranyhegyű töltőtoll avagy Képzeletbeli és valós dedikálás a könyvhéten című írásában a nemrég elhunyt Esterházy Péternek állít emléket, Szabó István ízes nyelvezetű humortól duzzadó, Petróljom című elmélkedése lenyűgöző, Jámborné Péterszabó Ilona rövid, frappáns írása (Utazom) végére „ledermed a merevlemeze”. A miénk is. A szépirodalom az augusztusi számból sem mArad ki. Verssel jelentkezik Böszörményi Zoltán (Dizájn) és Szabó Péter (apám), rövid prózával Radnai István (Csillapított éhség) és folytatódik Nótáros Lajos Arad mArad című regénye a VII/4. résszel. Ujj János értékelése (A stilisztikában ismeretlen Száraz köd) Juhász Béla Száraz köd című novelláskötetét méltatja a sikeres könyvbemutatót követően. Aradi magyar kortárs képzőművészek kiállítása kapcsán Ódry Mária (aki szintén jelen volt a soborsini találkozón, bemutatja egy-egy mondatban a Kölcsey Képtár 7. tárlatán, a Klió Teremben szereplő művészeket. Ennek a 14 képzőművésznek egy-egy munkája jelenik meg az augusztusi Szövétnek két belső borítóján. Háborús, Aradi emlékei vannak a nem messze Szegedtől, Domaszéken élő és alkotó szobrászművésznek, Mihály Árpádnak, akit Kert és szobrok című írásában mutat be Csotó Nagy Mária. A képzőművészet kapcsán mindenképpen említést és elismerést érdemelnek Kett Groza János dekoratív illusztrációi, amelyek több helyen díszítik a lapot. Három fotóművész is hozzájárult a lap színessé tételéhez: a címlapon Bodó Judit felvétele (Nyári idill), a hátsó borítón Allerhand István fotója (Érett bogyó), a Helytörténet rovatban pedig Siska-Szabó Zoltán fekete-fehér fotópárja (Régi és új Arad-3.) Rövid kihagyás után – örömünkre – ismét tollat ragadott a Piroska házaspár. Piroska Katalin, az Aradi színháztörténet tudós ismerője A Marica grófnő és ami mögötte van – Nyolcvan éve mutatták be Aradon Kálmán Imre operettjét címmel közöl izgalmas tanulmányt. Piroska István szerint „Azt írta az újság”: Amikor még nem volt probléma a kisebbségi nyelvhivatalos használata, rég volt. Az Oktatás rovat sem mAradt üres. Megtölti Fülöpné Bálint Anna Erika „Hol volt…” Éppen 60éve. Pécska című visszaemlékezése iskolás korára. Ettől a helyszíntől nagyon-nagyon messzire utazott Rogoz Marianna, a Csiky Gergely Főgimnázium kémia–fizika szakos tanára, aki Tapasztalatcserén az Egyesült Államokban című beszámolójában betekintést enged a tengerentúli tanügy titkaiba. S még nincs vége az izgalmaknak. A Hitélet rovatban Koreck Aladár cikke olvasható: Hittanórák Szoboszlay Aladárral, folytatódik Regéczy Szabina Perle memoár-sorozata: Szemek tüzében, és Fitoriné Rezik Julianna közlésében második, befejező része jelenik meg: Rezik Aliz Brüsszeli és bécsi nemzetközi zongoraversenyeken című emlékezésnek. Sok olvasónk örömére jelezzük: megjelent Brittich Erzsébet második keresztrejtvénye: 40évvel ezelőtt, 1976 augusztusában távozott…( és a júniusi rejtvény helyes megfejtése). Meggyőződésünk, hogy színes, izgalmas, értékes élményt nyújt minden kedves olvasójának a Szövétnek 2016. augusztusi száma. Nyugati Jelen (Arad) 2016. október 5.Tizenöt éves az Irodalmi JelenAlapításának tizenötödik évfordulóját ünnepelte az Irodalmi Jelen folyóirat tegnap este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A lap tulajdonos-főszerkesztője az évforduló kapcsán az MTI-nek elmondta: az irodalomban a minőség az egyedüli hatalom. Böszörményi Zoltán szerint a lap fennállása óta megőrizte higgadtságát, egyensúlyát és politikai pártatlanságát, ami annak köszönhető, hogy egzisztenciálisan független tudott maradni. „A biztos egzisztencia miatt nem fenyegettek minket a politikai változások, de ettől függetlenül a lapot soha nem használtuk politikai platformként, nem szidtunk, de nem is dicsértünk senkit, mert egy irodalmi lapnak nem ez a hivatása” – húzta alá. Az Irodalmi Jelen első száma 2001 novemberében jelent meg az Aradon kiadott Nyugati Jelen napilap mellékleteként. Az első évben kisebb méretben, 16 oldalon, később nagyobb méretben és egyre növekvő oldalszámmal, fokozatosan önállósodva közölte anyagait. Egy idő után már nemcsak a Nyugati Jelen előfizetői kapták meg, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is terjesztették. Az online kiadás 2008-tól indult el. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a lap műhelyébe az évek során olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak, vagy tartoznak a mai napig, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda vagy Weiner-Sennyey Tibor. Fennállása óta a lap számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, és ennek eredményeként több antológiát is kiadott. 2004-ben kiírt nagyszabású regénypályázatára tizenkét országból 283 mű érkezett be, 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettek, Szó-Net címmel 2011-ben diákok számára indítottak versenyt. Moral History pályázatuk 2012-ben zárult, de ezzel párhuzamosan futott miniesszé versenyük is. A Slam School Poetry elnevezésű, középiskolásoknak kiírt előadói versenyük 2013-ban zajlott le, majd pályázatot indítottak Az ember fáj a földnek címmel, erre novellákat, verseket, festményeket és grafikákat, fotót, illetve filmeket vártak. A következő évben Lezáratlan holokauszt címmel tettek közzé kiírást, amelyet tavaly novellapályázat követett. A nevezett munkákból négy antológiát adtak ki Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti jelentőségű, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológiájuk 2014-ben látott napvilágot. Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdésekről. A lap kezdetektől fogva segíti és népszerűsíti a fiatal írókat. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a fiatal alkotókat bemutató, népszerű Debüt rovatot annak indulásakor Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik figyelemmel hónapról hónapra. „Mindezeken túl Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be” – fűzte hozzá. Megjegyezte, hogy a képszerkesztésre, a fotókra és a képzőművészetre is jelentős hangsúlyt fektetnek, portáljukon évről évre növekszik állandó képgalériájuk anyaga, tudósítóik pedig egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. A lap jelenleg három formában jelenik meg: az egyik a naponta frissülő internetes portál, a másik az ennek anyagából összeálló havi 120–140 oldalas nyomtatott folyóirat, a harmadik pedig az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg, máig 159 kötet látott napvilágot, és az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen. „Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk” – vélekedett a főszerkesztő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 6.Tizenötödik születésnapját ünnepelte Budapesten az Irodalmi Jelen„Megkerülhetetlenek vagyunk!” Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen. Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában. Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji, Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István. Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén. És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez: „Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok. Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok? Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni. Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai. A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere. Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor. Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg. Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot. Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el. Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek. A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be. Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat. Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen. Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot. Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-7
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
